Gunung Nuang

Van egy kollégám, Sze Kai, aki gyakran jár túrázni a hegyekbe. A múlt hónapban vele és pár kollégával elmentünk a Titiwangsa-hegységbe megmászni a Nuang hegyet. Ez a legmagasabb csúcs it Selangor tartományban, 1493 méter magas. Viszonylag gyorsan el lehet érni a túra kezdőpontját a városból, kevesebb, mint 23 kilóméterre van a lakásunktól.

Justin, Sze Kai, Karen és négy kollégája
Viszonylag sokat jártam túrázni az ír hegyekbe (Wicklow, Mournes és MacGillycuddy's Reeks), így van valamennyi tapasztalom. Nos, ez nem sokat ért itt. Írországban friss, oxigéndús a levegő; itt szinte csak meleg vízpárát lélegeztem be. Persze, mi másra lehet számítani a dzsungelben? Merthogy ez igazi dzsungeltúra volt, nem kiépített vasárnapi kirándulóhely (már csak azért sem, mert szombaton mentünk). Kitaposott ösvény volt, de mivel esett az eső előző este (és itt trópusi esőről beszélünk, nem csak porüelverő zivatarról), igen saras és csúszós volt (a sár illetve a talaj színe az okkersárgától a narancssárgán át a barnás vörösig terjedt, de semmiképpen sem emlékeztetett az ír tőzeges, egészen sötét barna talajra). Ráadásul, leszámítva egy rövidke szakaszt az elején, rendesen emelkedett felfelé.
Én sajnos sokat izzadok úgy általában is itt Malájziában, de még életemben nem izzadtam így. A nadrágom külseje fényes volt az izzadságtól és kis erecskékben folyt le rajta a víz.
Sajnos, nem jutottunk fel a csúcsra. Én egyfelől nem voltam/vagyok elég fitt (még) ilyen túrákhoz, másfelől meg túlpakoltam magam, túl sokat és szükségtelent vittem. Mint pl. a nehéz túrabakancsom, ami a sziklás, köves ír hegyekben jó volt, de itt csak a lábamat húzta.

Kicsit későn is indultunk el, de erre nem kenhetem a sikertelenséget. Kb. 1030 méterig jutottunk el (Sze Kai szeretett volna feljutni a csúcsra, mert hamarosan megy valami embert próbáló túrára, de miattunk inkább lemondott róla). Ez is több, mint 800 méter felfelé gyaloglás (Wicklow-ban a Lugnaquilla a legmagasabb csúcs, 925 méterrel és kb. 400 méterről indul az ember), szóval kudarcnak ezért nem tekintem a visszafordulást két harmad magasságból.
Mivel a hegytetőt is dzsungel fedi, sokat nem láttunk volna a tájból (úgy halottam, hogy nem látni a fáktól, nincs nyílás vagy vágat), de valószínüleg amúgy sem látni semmit a felhőktől, amelyek jóval a hegycsúcs alatt kezdődnek.
A dzsungel (veszélyes) lakosaival (szerencsére) nem találkoztam, bár sok állat hangját hallottam (pl. majmokét) és Sze Kai összeszedett egy piócát.
Hazafelé jövet megálltunk a Kilátó pontnak (Lookout point) nevezett kilátó pontnál ebédelni. Itt a kollágák számára egzotikus (és emiatt kicsit túlárazott) nyugati konyhás étteremben ettünk (másfél liter jeges tea csúszott le a marhasültem mellé, pedig a túra közben is megittam több, mint három liter vizet...). Kiláttunk a kilátóról is a városra, illetve arra, ami a szmog miatt látszott belőle.
Ma megint ment Sze Kai a Gunung Nuangra (készül nagyon a komoly túrára), de én nem mentem vele. Hívatkozhatnék arra, hogy már korábban be volt tervezve két családi program mára, de az igazság az, hogy lelkileg nem voltam felkészülve 5 óra lihegésre és izzadásra. Egy-két kisebb túrával kellene előbb felkészülnöm, mielőtt visszamegyek a Nuangra. Márpedig vissza akarok menni, mert jövőre mindenképpen meg akarom próbálni a Mount Kinabalut Borneón.

---

I have a colleague, Sze Kai, who often goes hiking into the mountains. The last month I went with him and a few other colleagues to the Titiwangsa Mountains to climb the Nuang Mountain. It is the highest peak in Selangor state at 1493 meters. The starting point of the climb can be reached relatively quickly from the city, less than 23 km from our apartment.
I went hiking into the Irish mountains (Wicklow, the Mournes and MacGillycuddy Reeks) fairly regularly, so I have some experience. Well, it did no good here. In Ireland the air is fresh and oxygenated; here I breathed in almost only warm water vapor. But of course, what else can be expected in the jungle? Because it was a real jungle trek, not some paved path for Sunday tourists (for start, we went on Saturday). There was a beaten path, but since it rained last night (and here we are talking about tropical rain, not only some dust-beating shower), it was very muddy and slippery (the color of the mud and soil ranged from orange through ochre to brownish red, but not the very dark brown peaty soil observed in Ireland). Moreover, apart from a brief section in the beginning, the path rose up quite well.
Unfortunately, I sweat so much in general in Malaysia, but never in my life I have been sweating this much. The surface of my trousers was bright with sweat and the water was running down in tricklets.

Alas, we did not get to the top. On one hand, I was/am not quite fit (yet) for these tours, on the other hand I over-packed myself, I took too much and unnecessary with me. E.g. my heavy touring boots, which are good in the rocky mountains of Ireland, but here only pulled my legs down. We started a bit late too, but I cannot blame it for the lack of success. We got to approximately 1030 m (Sze Kai wanted to climb to the summit as he will soon go to some grueling trip, but had to give it up because of us). This is more than 800 meters walking upwards (in Wicklow Lugnaquilla is the highest peak, 925 meters and the trip start at around 400m), so I do not consider turning back at two thirds a failure.
Since the hill is covered with jungle, we would not have been able to see much of the surroundings (I was told that there is no opening or clearing in the woods), but anyhow we would not have probably seen anything because of the clouds that begin well below the summit.
Thankfully I haven't met any of the (dangerous) inhabitants of the jungle, although I heard many animals (e.g. monkeys) and Sze Kai Wed was bitten by a leech.
On way home we stopped at a lookout point called Lookout Point for lunch. Here we ate in a (for my colleagues exotic and thus a bit overpriced) Western-style restaurant (I have drunk one and half liter of ice tea with my beefsteak although I have taken more than three liters of water during the trek...). From the lookout we looked out to the city or rather to what could have been seen through the smog.

Today Sze Kai went again to Gunung Nuang (he trains seriously for the big climb), but I did not go with him. I could say that we have already had two family programs planned for today, but the truth is that I was not mentally prepared for 5 hours of panting and sweating. One or two small tours would be be necessary as preparation before I will be ready to go back to the Nuang. And I definitely want to go back because next year I want to try Mount Kinabalu in Borneo.

Kenyér / Bread

Újabb létfontosságú információ: Malájziában édes a kenyér! És leginkább szeletelt, négyszögletes piritani való (toast). Ráadásul hamar megpenészedik (zöld vagy fekete színek a jellemzőek). Szóval nekem nem nagyon ízlik (már penészedés előtt sem). Azt most nem írom le, mi Mariann véleménye a véleményemről, de "finnyás" a legenyhébb kifejezés, amit hssznált.
Van itt ugyan egy francia pékség, ahol lehet kenyér ízű kenyeret kapni, de persze sokkal kisebb méretben és sokkal drágábban. Viszont ugyan olyan gyorsan penészedik, mint a helyi. Üditő kivétel a bagett, mert az olyan keményre szárad pár óra allat, hogy a penésznek is bele törik a foga. Ráadásul a maláj boltvezető dél-francia kiskeredőnak akarja magát álcázni, félrecsapott beret-et is beleértve.

---

Another vital information: the bread is sweet in Malaysia! And mostly sliced, square toast bread. Besides, it gets mildewed quickly (green or black colors are typical). In brief, I don't like the taste (not even before the mildew). I will not write here what's Mariann's opinion about my opinion, but the "fastidious" is the mildest expression she used.
There is a Frech bakery here where one can buy bread-tasting bread, but obviously it is much smaller and more expensive. But get mildewed the same quick as the local bread. A refreshing exception is the baguette because it dries so hard in a few hours that even the mildew cannot eat it. In addition to this, the Malay shop keeper tries to disguise himself as a South French retailer, including the beret pushed to one side.

Cipő / Shoe

Tudom, hogy lennének ennél fontosabb dolgok is, amiről írnom kellene, de most nagyon örülök két pár cipőnek, így most ez lesz téma. Nem csak azért örülök, mert tényleg klassz cipők, hanem mert azt hittem, hogy nem is lehet ilyesmiket kapni itt Kuala Lumpurban. Meg azért is írok róla, mert ma olvastam, hogy a Twitterezést már a rómaiak kitalálták: a házak falára írták (igen, graffitizték) még azt is, hogy mi volt a szennyes zsákjukban. Én nem vagyok nagyon oda a Web 2.0-ás dolgokért (ha eddig ez nem derült volna ki a blog bejegyzések "gyakoriságából"), de ha már a rómaiak is fontosnak tartották mindenkivel közölni, mi történik velük, akkor én is megteszem.
A lényegre térve: Vettem egy Keen Newport H2-t (a felső kép) mert már van egy Newport-om (középső kép) és maximálisan meg vagyok vele elégedve. Az itteni időjárásban egy ilyen szellős cipő kellemes viselet (pl. kifolyik belőle a víz az esőben :-) ).

Továbbá vettem egy Columbia Zugo Moc-ot (alsó kép). A boltban járkáltam vele egy kicsit, nagyon kényelmes volt. Nagy reményeket fűzök hozzá.

Heti Web 2.0 letudva.

---

I know that there would be more inportant thing to write about, but I am now very glad of two pairs of shoe, so this will be the topic now. I am happy not only because these are really fine shoes, but also because I thought that they cannot be bought here in Kuala Lumpur. And I also write about these because I have read today that Twittering was inveted by the ancient Romans: they wrote on the walls of the houses (yes, graffiti) even what they had in their in their laundry bag. I am not a big fan of the Web 2.0 stuff (if you have not realized this yet from the "frequency" of my blog posts), but if the Romans found it important to share with everyone what has happened to them, then I do the same.
To get to the point: I bought a Keen Newport H2 (top picture) because I already have a Newport (middle picture) and I am maximally satisfied with it. In this weather such a airy shoe is very comfortable to wear (e.g. the water can flow out of it in the tropical rain ;-) ).
Furthermore, I bought s Columbia Zugo Moc (bottom picture). A walked around in it in the shop a bit and it was very comfy. I have high hopes in it.
Weekly Web 2.0 accomplised.

Álom számítógép / Dream computer

(Ez a cikk nem-informatikusok számára kevés vagy semmi értelmes információt tartalmaz.)
Bárány Szilárd megvette álmai számítógépét. Mármint a 13 éves Bárány Szilárd álmainak számítógépét.
Már régóta szeretnék régi (de működő) számítógépeket venni; olyanokat, amiket annak idején nem engedhettem meg magamnak. Otthon (Magyarországon) már van sok régi alkatrészem (alaplapok, CPU-k, merevlemezek, stb., sőt régi Dell laptopom is: Latitude a kilencvenes évek második feléből, Windows 98-cal), de ezek már mind a PC korszakból származnak, túl „újak”.
Tavaly előtt (miközben odahaza vártam a maláj munkavállalási engedélyre) fedeztem fel egy weboldalt, ami régi home computerekkel foglalkozik. Fel is vettem a tulajjal a kapcsolatot, de valahogy nem jutott idő ténylegesen vásárolni valamit. De most, amikor otthon voltunk a télen, végre vettem egy Commodore 64-et. Amikor először találkoztam vele (1985 körül), 300000 forintba került, kétszer-háromszor annyiba, mint a családi kocsink, a Lada 1200s. A szüleim nem tudtak ilyen drága dolgot venni, így aztán a könyvtári és iskolai (magyar gyártmányú) gépeket használtam.
De most! Két Big Mac menü árából megvettem a gépet és még egy floppy disk meghajtó is belefért a keretbe. A gép kb. 1984-es darab, tehát 26 éves, de teljesen működőképes. Egy kis tisztítás ráférne, de kb. ennyi az összes problémája. Illetve: nem tudom min nézni a képet, mert nem tudtam még rákötni a plazma tévére; hiába van egy halom kimenete, egy sem használható. Már utána néztem, milyen kábelt kell fabrikálni hozzá, de ez majd csak a jövő télen lesz megvalósítva.
Maga a gép egy teljesítmény óriás (volt): 8 bites processzor 1 MHz-en, 64 KB memória (38 KB használható BASIC programokhoz), nagy felbontású grafika (320x200) sok színnel (16) és egy ma is elismert hang-generátor. A floppy lemez kapacitása 177 KB volt (a merevlemez a laptopomban kicsit több, mint 1.3 milliószor nagyobb kapacitású). Akármelyik okostelefon simán lekőrözi ma; az enyémen még C=64 emulátor is van. Sic transit gloria mundi.
Egy nagyon kellemes emlékem fűződik e géphez illetve a floppy lemezmeghajtóhoz: ezen találtam fel a relációs adatmodellt illetve a normalizálást. Rendben, Boyce és Codd pár évtizeddel hamarabb már kitalálták, de akkor még nem tudtam róluk, illetve az relációs adatbázis-kezelésről. Ez a kötelező katonai szolgálat alatt történt, a kiképző-központnak kellett oktatóterem-nyilvántartást készíteni, de a 177 KiB kevés volt hozzá, ezért bevezettem (a már általam igencsak jól ismert szavakat használva) az elsődleges és külső kulcsot, hogy csökkentsem az adat mennyiséget a adatállományokban. Érdekes, hogy mennyire nem voltam tudatában a találmányom jelentőségével. Mások ugyan ezért az iparág panteonjába kerültek...
Nem állítom, hogy ma sok mindenre tudom használni a C=64-et, de ez inkább csak az én időhiányom miatt van. Maga a „platform” még igencsak életben van, vannak akik fejlesztenek rá vagy átépítik, vannak emulátorok és lehet régi játékokat, demókat letölteni; illetve nemrég kiadtak egy joystick-be integrált változatot ami egy tucat játékot tartalmaz.
Mariannt már eddig is az őrületbe kergettem a régi számítógép alkatrészekkel, de még mindig vannak terveim. A következő gépeket szeretném még beszerezni: HT-1080Z, Primo, Sinclair Spectrum, Amiga 500, Commodore 128, Commodore +4, egy Apple a 80-as évekből, Compaq SystemPro, Silicon Graphics Iris Crimson, NeXT Cube és egy VT220 terminál. Egy DEC VAX 6000 sem lenne rossz, de annak tárolásához már a nappalit is igénybe kellene venni.

(This post contains little or no meaningful information for non-IT people.)
Szilard Barany has bought the computer of his dreams. I mean, the computer of the 13 year old Szilard Barany's dreams.
I would like to buy old (but working) computers for long; the ones that I could not afford in their times. At home (in Hungary) I already have a lot of old parts (motherboards, CPUs, hard disks, etc., even an old Dell laptop: a Latitude from the second half of the '90s, with Windows 98), but these are all from the PC period, all too “new”.
Before last year (while I was waiting for the Malaysian work permit) I discovered a website that deals with old home computers. I contacted the owner, but somehow there was no time to buy anything. But now, when we were at home for the winter, I finally bought a Commodore 64. When I first encountered one (around 1985) it cost 300.000 Hungarian Forints, two or three times as much as the family's car, a Lada 1200s. My parent could not afford such an expensive thing, so I used the (Hungarian made) computers of the library and the school.
But now! For the price of two Big Mac meals I bought the computer and even a floppy disk drive could fit into the price. The computer is from 1984, so it's 26 years old, but fully functional. It could use a little cleaning, but that's pretty much all it needs. Correction: it needs something on which I can see the picture, because I could not connect it to the plazma TV; it has a dozen of connectors, but none of them usable. I already did a bit of research to find out what kind of cable I should fabricate, but it will be implemented only next winter.
The machine is (was) a performance monster: 8 bit CPU on 1 MHz, 64 KiB RAM (38 KiB usable for BASIC programming), hi-res graphics (320x200) with a lot of colours (16) and a still much respected sound generator. The capacity of the floppy disk was 177 KiB (the hard disk on my laptop has slightly more that 1.3 million times higher storage capacity). Any smartphone nowadays beats it easily; actually, mine has a C=64 emulator on it. Sic transit gloria mundi.
I have a really nice memory regarding this computer and floppy disk drive: I have invented the relational data model and the mornalization on them. All right Boyce and Codd has invented it a few decades earlier, but I wan not yet aware of them and of the relational database management. It happened during the mandatory military service, I had to develop a training-room management solution for the training center, but the 177 KiB was inadequate for this, so I introduced (used the words that I very well know by now) primary and foreign keys to reduce the amount of data in the files. Interesting how much I was unaware of the significance of my invention. Others got into the the industry's pantheon for this...
I have to admit that I cannot use this computer for many things now, but it is mostly because of the lack of free time. The “platform” itself is very well alive, there are still people developing for this or modding it, there are emulators and one can download old games and demos; actually not long time ago a version integrated into a joystick was released with adozen or so games in it.
I have driven Mariann into madness already with the old computer parts, but I still have plans. I would like to obtain the following computers: HT-1080Z, Primo, Sinclair Spectrum, Amiga 500, Commodore 128, Commodore +4, egy Apple a 80-as évekből, Compaq SystemPro, Silicon Graphics Iris Crimson, NeXT Cube and a VT220 terminal. A Dec VAX 6000 would not be bad either, but I would need to use the living room to store it.

Kis sziget a Dél-Kínai Tengeren / Small island on the South China Sea

A Kínai Új Év alatt el akatunk menni pár napra Penang szigetre, de aztán valahogy mégsem szerveztük meg. Előérzet? Meglehet, hiszen a dengue miatt kidobott pénz lett volna. Miután kiengedtek a kórházból elhatároztuk, hogy elmegyünk valahova pár napra, részben az elmaradt penangi út miatt, részben meg nagyon vágytam már egy kis szabadság-érzetre a sok kórházi (és otthoni) bezártság után. Részemről egyszerű volt a döntés: Gem sziget; és a családnak sem volt ellenvetése. Igaz, voltunk már itt kétszer is korábban (az elsőről írtam is), meg még sok hely van Malájziában, amit nem láttunk még, de Gem könnyen elérhető, tetszetős és ebben az időszakában az évnek szinte üres (nem mintha nagyon zsúfolt tudna lenni bármikor is). Az időjárás kitűnő volt (miért nem jönnek többen ilyenkor? nem értem, de nem is bánom, jó volt, hogy 15 vendégnél nem volt több a szigeten.), az ellátás magas színvonalú. A szokásos dolgokat csináltuk csak (snorkelezés, tengeri kajak, pancsolás, homokvár), de nem is kellett több (és nem is volt más; mások panaszkodnak, hogy nincs tenisz, meg golf, de mire számít az, aki focipályánál kisebb szigetre jön nyaralni?). Egyetlen nem szokványos dolgot csináltam csak: szemetet gyűjtöttem. Pont a legnagyobb apály (telihold) idején mentünk a szigetre, reggelente annyira lement a vízszint, hogy korallok a szárazon voltak. Már az első nap délután láttam pár festékes dobozt a korallok között, ezt és más szemeteket másnap reggel Albert segítségével összeszedtük. Nem volt nagyon sok, de ennyit sem engedhetne meg magának a tulajdonos: a saját jövőjével játszik. A tenger élővilágának megóvásától nem is beszélve. A menedzser, látva erőfeszítéseinket, kiküldte egyik emberét segíteni és ingyen italokat is kaptunk tőle. Csalódás volt látni a szemetet a vízben; jó érzéssel töltött el a tudat, hogy kicsit tettem a környezetért. Persze a szemét ettől még nem tűnt el, de legalább a szeméttelepen lesz, nem a vízben. Sajnos a környezet-tudatosság még nem a malájok erőssége.
A víz alatti világ most is nagyon szép volt. Most ugyan nem láttunk cápát vagy tüskés ráját, viszont láttunk sok anemonát és velük élő bohóchalakat.
Készítettem egy rövid videót (itt alább látható), ami nem volt egyszerű mert egyrészt folyton mozgat a víz (a korallokra nem akarok lépne, de úgysem segítene), másrészt meg a tükröződés miatt nem látni semmit a kamera képernyőjén. De talán sikerül valamennyit visszaadni a látványból. (Ki lehet nagyítani a négy irányba mutató nyilacskákra kattintva).



We wanted to travel to Penang Island during the Chinese New Year, but somehow we did not organize this. Premonition? Possibly, it would have been wasted money because of the dengue. After I have been released from the hospital we decided to to travel to some place for a few days, partly because of the missed Penang trip, partly because I longed for the feeling of freedom after being locked in at the hospital (and at home) for so long. For my part it was a simple decision: Gem Island; and the family did not object. True, we have been here before twice (I have written about it earlier), and there are many other places in Malaysia where we have not yet been, but Gem is easy to reach, pretty nice and in this period of the year is almost deserted (not as if it could be really crowded any time). The weather was excellent (why are there no more guests this time? I do not understand, but I do not mind it, it was good that there was no more than 15 guests on the island), the service was high quality. We only did the usual things (snorkeling, sea kayak, splashing, sand castle) but no more was needed (and possible; other complain that there is no golf and tennis, but what can one expect when visiting a smaller-than-football field island?). I did only one non-typical thing: gathered rubbish. We went to the island during the lowest tide (full moon), during the mornings the water level was so low that the coral was on the the dry. Already on the first day's afternoon I have seen some pain buckets amongst the coral, this and other rubbish I picked up next morning with Albert's help. It was not too much, but the owner should not have allowed even this: he is risking his own future. Not to mention the sea life. The manager seeing our efforts has sent one of his men and free drinks. It was a disappointment to see teh rubbish in the water; the knowledge that I did a little for the environment filled me with satisfaction. Surely, the rubbish did not vanished becuase of this, but at least it will be at a dump, not in the water. Alas, the environment-awareness is not the strongest side of the Malays.
The underwater world was really beautiful again. Although we have not seen shark or sting ray this time, we have seen a lot of anemones and the clown fish living in them.
I made a sort video (see it below) that was not easy because on one hand the water always moves me (I did not want to step on the coral and anyhow it would not help), on the other hand nothing can be seen on the camera's screen dut to the reflection. But hopefully I could capture a bit of the sight. (Zoom it out by clicking on the four outwards arrows).

Érik a kókuszdió / The coconut ripens

A mókus ellenőrzi a terméshozamot a heti jelentés megírása előtt.



The squirrel checks the crop before completing the weekly report.

Dengue: Zárójelentés / Discharge report

(Jól mutatja azt, hogy milyen zsúfoltak a napjaim úgy általában az a tény, hogy a amióta hazajöttem a kórházból, most először van időm blogot írni, illetve elektronikusan szocializálódni.)
Végül is nem kedden, hanem szerda este engedtek ki a kórházból. A tromocita számom még mindig nem érte el a 80 ezret (75 ezer volt), de egyfelől elégszer világossá tettem a kórházban eltöltött napokban, hogy mindhamarabb haza akarok menni, másfelől meg elég meredeken emelkedett a nap folyamán szám ahhoz, hogy estére rendben legyen.
Jaroslav kollégám és felesége meg akartak látogtani a kórházban, de mire eljutottak idáig, már csak a hazamenésben tudtak segédkezni. Hét estét töltöttem a kórházban, de örökkévalóságnak tűnt. Ráadásul teljesen kimaradtam (és miattam a család is) a kínai újév minden eseményéből.
Még egy hetet otthon töltöttem és szerencsére utána is csak egy fél napot kellett dolgoznom csütörtökön, mert pénteken Mohamed próféta születésnapja volt, ami állami ünnep.
Aztán persze hétfőn közel ezer olvasatlan email fogadott és tisztára úgy látszott, hogy semmit sem haladt előre a project a távollétemben.
Már csak ez okból is remélem, hogy soha többé nem lesz dengue-m.

---

(It shows well how busy my days are in general the fact that this is the first time since I was discharged from the hospital when I can write on the blog or socialize electronically.)
At the end I was discharged from the hospital not on Tuesday but on Wednesday evening. The platelet count still did not reach 80.000 (was 75k), but on one hand I made it clear enough times during my stay in the hospital that I want to go home as soon as possible, on the other hand the platelet count increased strongly enough during the day to get okay by the evening.
My colleague Jaroslav and his wife wanted to visit me in the hospital but by the time they made it they could only assist in my getting home. I have spent seven nights in the hospital but felt eternity. And in addition I (and because of me the whole family) missed all the events of the Chinese New Year.
I have spent one more week at home and fortunately after this I had to work only a half day on Thursday because Friday was Prophet Mohammed's birthday, a public holiday.
Then of course, on Monday almost a thousand unread emails was awaiting and it seemed that the project did not progress a bit in my absence. For this reason alone I would hope I will never have dengue again.