Viszonylag sokat jártam túrázni az ír hegyekbe (Wicklow, Mournes és MacGillycuddy's Reeks), így van valamennyi tapasztalom. Nos, ez nem sokat ért itt. Írországban friss, oxigéndús a levegő; itt szinte csak meleg vízpárát lélegeztem be. Persze, mi másra lehet számítani a dzsungelben? Merthogy ez igazi dzsungeltúra volt, nem kiépített vasárnapi kirándulóhely (már csak azért sem, mert szombaton mentünk). Kitaposott ösvény volt, de mivel esett az eső előző este (és itt trópusi esőről beszélünk, nem csak porüelverő zivatarról), igen saras és csúszós volt (a sár illetve a talaj színe az okkersárgától a narancssárgán át a barnás vörösig terjedt, de semmiképpen sem emlékeztetett az ír tőzeges, egészen sötét barna talajra). Ráadásul, leszámítva egy rövidke szakaszt az elején, rendesen emelkedett felfelé.
Én sajnos sokat izzadok úgy általában is itt Malájziában, de még életemben nem izzadtam így. A nadrágom külseje fényes volt az izzadságtól és kis erecskékben folyt le rajta a víz.
Sajnos, nem jutottunk fel a csúcsra. Én egyfelől nem voltam/vagyok elég fitt (még) ilyen túrákhoz, másfelől meg túlpakoltam magam, túl sokat és szükségtelent vittem. Mint pl. a nehéz túrabakancsom, ami a sziklás, köves ír hegyekben jó volt, de itt csak a lábamat húzta.
Kicsit későn is indultunk el, de erre nem kenhetem a sikertelenséget. Kb. 1030 méterig jutottunk el (Sze Kai szeretett volna feljutni a csúcsra, mert hamarosan megy valami embert próbáló túrára, de miattunk inkább lemondott róla). Ez is több, mint 800 méter felfelé gyaloglás (Wicklow-ban a Lugnaquilla a legmagasabb csúcs, 925 méterrel és kb. 400 méterről indul az ember), szóval kudarcnak ezért nem tekintem a visszafordulást két harmad magasságból.
Mivel a hegytetőt is dzsungel fedi, sokat nem láttunk volna a tájból (úgy halottam, hogy nem látni a fáktól, nincs nyílás vagy vágat), de valószínüleg amúgy sem látni semmit a felhőktől, amelyek jóval a hegycsúcs alatt kezdődnek.
A dzsungel (veszélyes) lakosaival (szerencsére) nem találkoztam, bár sok állat hangját hallottam (pl. majmokét) és Sze Kai összeszedett egy piócát.
Hazafelé jövet megálltunk a Kilátó pontnak (Lookout point) nevezett kilátó pontnál ebédelni. Itt a kollágák számára egzotikus (és emiatt kicsit túlárazott) nyugati konyhás étteremben ettünk (másfél liter jeges tea csúszott le a marhasültem mellé, pedig a túra közben is megittam több, mint három liter vizet...). Kiláttunk a kilátóról is a városra, illetve arra, ami a szmog miatt látszott belőle.
Ma megint ment Sze Kai a Gunung Nuangra (készül nagyon a komoly túrára), de én nem mentem vele. Hívatkozhatnék arra, hogy már korábban be volt tervezve két családi program mára, de az igazság az, hogy lelkileg nem voltam felkészülve 5 óra lihegésre és izzadásra. Egy-két kisebb túrával kellene előbb felkészülnöm, mielőtt visszamegyek a Nuangra. Márpedig vissza akarok menni, mert jövőre mindenképpen meg akarom próbálni a Mount Kinabalut Borneón.
I have a colleague, Sze Kai, who often goes hiking into the mountains. The last month I went with him and a few other colleagues to the Titiwangsa Mountains to climb the Nuang Mountain. It is the highest peak in Selangor state at 1493 meters. The starting point of the climb can be reached relatively quickly from the city, less than 23 km from our apartment.
I went hiking into the Irish mountains (Wicklow, the Mournes and MacGillycuddy Reeks) fairly regularly, so I have some experience. Well, it did no good here. In Ireland the air is fresh and oxygenated; here I breathed in almost only warm water vapor. But of course, what else can be expected in the jungle? Because it was a real jungle trek, not some paved path for Sunday tourists (for start, we went on Saturday). There was a beaten path, but since it rained last night (and here we are talking about tropical rain, not only some dust-beating shower), it was very muddy and slippery (the color of the mud and soil ranged from orange through ochre to brownish red, but not the very dark brown peaty soil observed in Ireland). Moreover, apart from a brief section in the beginning, the path rose up quite well.
Unfortunately, I sweat so much in general in Malaysia, but never in my life I have been sweating this much. The surface of my trousers was bright with sweat and the water was running down in tricklets.
Alas, we did not get to the top. On one hand, I was/am not quite fit (yet) for these tours, on the other hand I over-packed myself, I took too much and unnecessary with me. E.g. my heavy touring boots, which are good in the rocky mountains of Ireland, but here only pulled my legs down. We started a bit late too, but I cannot blame it for the lack of success. We got to approximately 1030 m (Sze Kai wanted to climb to the summit as he will soon go to some grueling trip, but had to give it up because of us). This is more than 800 meters walking upwards (in Wicklow Lugnaquilla is the highest peak, 925 meters and the trip start at around 400m), so I do not consider turning back at two thirds a failure.
Since the hill is covered with jungle, we would not have been able to see much of the surroundings (I was told that there is no opening or clearing in the woods), but anyhow we would not have probably seen anything because of the clouds that begin well below the summit.
Thankfully I haven't met any of the (dangerous) inhabitants of the jungle, although I heard many animals (e.g. monkeys) and Sze Kai Wed was bitten by a leech.
On way home we stopped at a lookout point called Lookout Point for lunch. Here we ate in a (for my colleagues exotic and thus a bit overpriced) Western-style restaurant (I have drunk one and half liter of ice tea with my beefsteak although I have taken more than three liters of water during the trek...). From the lookout we looked out to the city or rather to what could have been seen through the smog.
Today Sze Kai went again to Gunung Nuang (he trains seriously for the big climb), but I did not go with him. I could say that we have already had two family programs planned for today, but the truth is that I was not mentally prepared for 5 hours of panting and sweating. One or two small tours would be be necessary as preparation before I will be ready to go back to the Nuang. And I definitely want to go back because next year I want to try Mount Kinabalu in Borneo.
